A mai napot talán azzal lehetne jellemezni, hogy Balázs újabb szintre lépett az érzelmi fejlődés terén. Kár, nekem a korábbi állapot tetszett.

Elég kusza érzések kavarognak bennem. Jó az idő, alig van házi, túl vagyunk a hét felén, ez egyértelműen felvidít. Egy normális tavaszi nap, jobbat se kívánhatnék ilyenkor.

De az iskola, az iskola mindig közbeszól. Kedvenc kémiatanárunknak ismét sikerült elrontania a kedvem, bizonyos iskolai konfliktusok miatt. Nem tudom, mennyire volt jogos, de ez az ember sok mindenhez érthet, de a tanításhoz semmiképpen sem. És ezt most tényleg nem felindulásból mondom, egyáltalán nem képes mit kezdeni se velünk, se a többiekkel. Na mindegy, nem érdemel ennyi szót.

Csak jelenleg az érzelmi skálám eléggé szerteágazó. Egyszer jó a kedvem, mert hát fantasztikus az idő; máskor meg eszembe jut a suli, és egyből letargikus hangulatba süllyedek. Kicsit furcsa érzés: eddig tökre megszoktam, hogy vagy nagyon jó a kedvem délután, vagy már fáradt vagyok, esetleg valami miatt bosszankodok. Ez már összetettebb.

És hogy ne legyen elég egyszerű a dolgom, persze, hogy pont most kell meglátnom a buszon tőlem egy méterre a volt barátnőm családját. Teljes kelepce, kommunikálni nem akarok velük, viszont elég látványosan nem veszem észre őket. Leszarom őket, de persze, hogy pont most kellett nekik is felbukkanniuk.

Ja, és még csomó versenyre is kell tanulnom.