A szokásos nyári szünet után (ez a blogra is értendő) próbálom egy határozott kezdéssel kárpótolni a mélyen tisztelt olvasótáboromat. Egyszerűbben fogalmazva: annyi téma halmozódott fel az utóbbi időben a fejemben, hogy bátran remélhettek több bejegyzést tőlem az elkövetkező időben (persze csak ha az internetkapcsolat is úgy akarja). Rögtön kezdjük a sort egy élménybeszámolóval, méghozzá a nyári erdélyi biciklitúráról. Mondjuk ez inkább a benyomásaimról, nem az útról fog szólni.
De ehhez még egy dolgot tudni kell rólam: ezidáig még egyszer sem jártam az elcsatolt trianoni területeken. Ez a poszt most nem Trianon igazságtalanságáról szól, mindenesetre igyekeztem Erdélyben (és korábban Pozsonyban - de erről majd talán máskor) nem ezzel a "sértett magyar habitussal" szemlélni a dolgokat. A romángyűlöletet meghagyom másoknak.
Erdélyben az a legizgalmasabb, hogy az ember rengeteget hall róla: látja a csíksomlyói búcsú képeit; tanulja a történelmét; siratja az elvesztését; és még sok hasonló. Mégis sokkal többet meg belőle, ha csak a jól ismert helyeket a valóságban is megtekinti. Egy személyes példa: iskolában sok képet mutattak a székelykapukról, hogy milyen szép, faragott alkotások ezek. A túrán pedig nem egy falu volt teletűzdelve székelykapukkal, amiket ráadásul a mai napig használtak. Máris jobban kezdtek érdekelni ezek a tárgyak és jobban is értékeltem őket.
A másik ilyen dolog az itt élő magyarság volt. Oké, elcsatoltak 3 millió hazánkfiát; oké, még mindig 1,5 milliónyian élnek Erdélyben. De erre akkor döbbentem rá igazán, amikor betértünk egy román-magyar helységnévtáblával jelölt településbe; benne a faluban már kizárólag magyar feliratokkal, boltokkal, emberekkel találkoztunk.
Vagy akkor, amikor a Madarasi Hargitára mentünk fel. Már vártam, hogy mikor fogunk egy román emléktáblával találkozni, ami büszkén hirdeti, hogy ez a Hargita legmagasabb pontja. Ehelyett a csúcson rengeteg kopjafát láttunk, mindegyikükön nemzeti színű szalaggal és/vagy magyar felirattal. Csodás érzés volt nézni.
Aztán még meghatározó élmény volt az itt élők vendégszeretete. Már az a tény is beszédes, hogy a 9 napos túra éjszakáit néhány kivételtől eltekintve mindig 1-1 ismerős kertjében, házában vagy éppen csűrjében töltöttük. Csíkszeredában az egyik társunk családja látott minket vendégül - szó szerint. Vacsorát és reggelit is főztek nekünk, a nagymama külön sütit is csinált, beinvitáltak minket a házba, hogy nézzük az olimpiát (ráadásul az m1-en, mindezt egy idegen ország közepén...) és úgy összességében nagyon szívélyesek voltak velünk. Kellemes élmény volt.
És ha már szóba kerültek az étkezések, muszáj megemlítenem a helyi konyha egyik különlegességét, a micset. (Románul még viccesebben írják: mici.) Fogni kell egy csomag darált húst (talán több fajtát is, nem tudom), hasáb alakúra vágni, olajban kisütni és kész is. Leírva igen egyszerűnek hangzik, az íze pedig valami fenséges. 4-5 db, kb. egy 10-es papírzsepi-csomag felével megegyező nagyságú hasábbal rendesen jól lehet lakni.
Ez a kép a Szent Anna-tó mellett készült. A tó olyan magasan fekszik, hogy a felhők már a fenyőfák csúcsát súrolják...
A tájról még mindenképp érdemes szót ejteni. Nyilvánvalóan nem egy síksággal van dolgunk: utunkat folyton hegyek-dombok övezték, ami valamiért nagyobb biztonságérzettel töltött el, mintha mondjuk az Alföld végtelen rónáit jártam volna. Ám mégsem éreztem folyton azt, hogy ez egy idegen föld, hogy nem Magyarországon vagyok - holott tudtam, hogy a körülöttem lévő hegyek valószínűleg mind magasabbak a Kékestetőnél. Fényképekkel szerintem nem lehet érzékeltetni egy táj szépségét, de azért itt van egy (mondjuk ez pont nem Kékes-magasságú hegyen készült, hanem egy kis dombon):
Székelyföld alapvetően mezőgazdasági terület lehet: rengeteg szántóföld mellett mentünk el, tehenek legeltek az út szélén, parasztbácsik hajtották a szénával megrakott lovasszekereket az aszfalton. Mondjuk ennek az eredménye az út mentén tanyázó, nagy mennyiségű lócitrom lett. Biciklivel külön élmény volt belemenni; mert bár a sárhányó minket megvédett, a mögöttünk lévőket már nem...
Persze maga a túra is jó volt és ezekről is lehet majd jó, amolyan klasszikus táboros-sztorikat mesélni. De számomra nem a biciklizéstől, hanem Erdélytől marad emlékezetes ez a túra.
FRISSÍTÉS: Még egy dolgot tudni kell rólam: a poszt szövegével ellentétben már korábban is jártam a trianoni területeken (még másfél hónappal előtte Pozsonyban, 2011 tavaszán pedig Krasznahorka környékén - ez utóbbiról a blogomban is megemlékeztem). Elnézést a hibáért, az írás közben, valószínűleg a nagy izgalom miatt kiment a fejemből ez az apróság. A szöveget mindenesetre nem változtatom meg, meghagyom így "egységesen".
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.