Obi-Wan Bali™ írásai

Szóval ez a nap is eljött. Az obiwanbali.blog.hu befejezi földi pályafutását. De mielőtt bárki tiltakozó (vagy örömködő) leveleket küldene nekem, hogy még ne akasszam szögre a klaviatúrát, fontos egy dolgot megjegyezni: eszem ágában sincs befejezni a blogolást, csupán új helyre költözöm.

Szívem újdonsült választottja pedig a Blogger. Hogy minek is ez az egész költözősdi? Ennek több oka van. Először is már borzasztóan meguntam az oldal mostani kinézetét. Utánaszámoltam: a mostani fejléckép 22 nap híján már két éve kinn van, az oldalsablon pedig a blog indulása óta ugyanaz. Nem mintha nem lenne király a fejléckép, de megmondom őszintén, egy kicsit már elegem lett 13 éves önmagam kiskamasz-arcának szemléléséből.

Másrészt a blog.hu rendszere sem tökéletes. Itt nem elsősorban a bugokra gondolok. Volt/van abból is egy kevés, de az utóbbi 2 évben túléltem őket, ezután sem okozna gondot. A probléma inkább az, hogy mobilról nagyjából lehetetlen bármiféle szerkesztést végezni az oldalon, pedig erre nekem égető szükségem lenne az otthoni netkapcsolat rakoncátlankodása miatt.

De a legfontosabb tényező talán az, hogy 1 posztot leszámítva január óta egy sort sem írtam a blogomba. Ez pedig nem jó. Elszállt 3 hónap, egy rakás megírnivaló téma, a blog 2. születésnapja, és én meg csak ültem tétlenül. Azt ötlöttem ki, hogy csak egy határozott megújulás segítene a problémán. Hát akkor viszlát, blog.hu, Isten hozott, Blogger! A Google termékeit amúgy is komálom, lehet mobilról is szerkeszteni, talán nem fagy le annyiszor... Mi kell még?

Természetesen az obiwanbali.blog.hu sem fog eltűnni a Föld színéről: itt marad, látogatható lesz, hirdetni fogja Obi-Wan Bali blogjának első (és reméljük nem utolsó) aranykorát. Persze ha a blog.hu is úgy akarja.

Gyertek át az obiwanbali.blogpsot.com - ra!

Múlt hét szombatján befejeződött az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi előválogatója, A Dal. A győztes ByeAlex lett, aki a "Kedvesem" című dalával fog indulni a svédországi versenyen.

És... ez a tömör, két mondatban is összefoglalható hír olyan vitákat generált az internet világában, hogy én csak lestem. Ahhoz képest, hogy elvileg mindenki azt mondja, hogy az Eurovízió béna, unalmas, megrendezett, tele van idejétmúlt popdalokkal; elég sokan foglaltak állást a dal indítása mellett, avagy ellen. És mivel az internet világának egyik sarkában Obi-wan Bali blogja is helyet foglal, kötelességemnek érzem, hogy a saját véleményem kifejtésével fárasszam le a mélyen tisztelt nagyérdeműt. De mindenekelőtt egy fontos spoiler: nekem tetszett ByeAlex produkciója.

Hogy miért is? Erre elsőre nehéz válaszolni.

Legfőképp azért, mert ez volt az egyik legegyedibb szám. Egyszerűen csapnivaló volt A Dal mezőnye: kezdve Gyurcsík Tibor világító zakójától, Rácz Gergő ó-ó-ó-zásán át, egészen Pál Dénes és Agárdi Szilvia könnyfakasztó giccsparádéjáig. Ezekkel ellentétben a Kedvesem üde színfolt volt: bejön egy fura fazon és elkezd énekelni egy olyan szöveget, ami nem csak a sablonmondatok egymásra pakolásából áll. Jó, a dallam nem volt túlcifrázva, de a szám hangulatát pont ez adta meg.

Sokan kritizálták az előadó énekhangját, és ez végülis igaz, a másik három döntős tényleg jobb hangú volt nála. De nem tudom, én inkább hallgatom ezt az ugyan kicsit hamiskás, de aranyos dalt, mint egy unalomig ismert, tipikus popszámot Radics Gigi gyönyörű énekhangjával. De azért ByeAlex sem fahangú, hallgassátok csak meg a Csókolom című szerzeményét (oké, értem, a mai hangmérnökök már csodákra képesek...).

Aztán még sokan mondják, hogy jó, jó ez a szám, csak nem egy Eurovíziós Dalfesztiválra való. Meg hogy nemigen lehetne angolra fordítani a szöveget, magyarul előadni meg milyen tré lenne. Nos, szerintem nem lenne olyan tré. Inkább legyen ez, mint hogy lefordítsák angolra, elvesztve ezzel az eredeti jelentés egy részét. (ld. például Wolf Kati 2011-es dalát: Szerelem, miért múlsz? = What about my love?)

A dal stílusa meg szerintem abszolút vállalható. Nem az a sablonos, tucat popsláger. Ilyenkor szokott az a mondat következni, hogy "lám, az éneklő orosz mámik is 3. helyezést értek el, pedig az minden volt, csak éneklés nem". De igazából nem is a siker számít elsősorban. Itt van például a tavalyi montenegrói induló meg az Euro Neuro. Nem tudom, hányadik lett végül (valószínűleg sokadik), de én már az említésére is elkezdek mosolyogni.

Persze azért nem ByeAlex és a Kedvesem "a" tökéletes választás, de a jelenlegi mezőnyből ő volt a legjobb (bár azért kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha a Background jut tovább). Mindenesetre én szurkolni fogok neki májusban, A másik 2 dalát pedig tessék meghallgatni a YouTube-on, főleg a Csókolomot.

Valószínűleg ezekből már látszik, hogy én nem nézem le (annyira) az Eurovíziót. Kifejezetten szórakoztató, minden hibája ellenére. De erről majd talán egy másik posztban...

A 2012-es nyár legjobban várt filmje, Christopher Nolan Batman-trilógiájának befejező része fél év késéssel végre hozzám is eljutott. No lássuk a medvét!

8 év telt el A sötét lovag eseményei óta. Úgy tűnik, a rendőrség felszámolta a szervezett bűnözést, Batmant pedig már jó ideje senki sem látta. Feltűnik azonban Bane, a bivalyerős, szájmaszkot viselő terroristavezér, aki miatt hősünk is kénytelen előbújni barlangjából.

A történet elég nyögvenyelősen indul az elején, mert az előző rész utóhatásaiból él, de Bane akicóba lépésétől kezdve végre beindul a film. Talán az egészre az a legmegfelelőbb jelző, hogy monumentális. Nolan ezzel a filmmel kötötte össze az előző 2 Batman-részt, és egyúttal le is zárta azt. Csak ugráltam és tapsikoltam örömömben, látva, hogy hogyan kerülnek elő újra pl. a Batman: Kezdődik! eseményei. A film megnézése előtt kicsit aggódtam, hogy csak muszájból csinálják az utolsó részt a készítők, A sötét lovag sikerére való tekintettel vagy mert nagy zsozsót ajánlottak fel a stúdió vezetői. Szerencsére nem így történt (bár mondjuk a nagy zsozsó is biztos nagy motiváló erő volt...).

A sötét lovagnál kifogásoltam, hogy magával a címszereplővel alig foglalkoznak a filmben. Nos, ez a Felemelkedésben nincs így; a film tekintélyes része egy rejtélyes, föld alatti börtönben játszódik, ahol végig Batman, mármint Bruce Wayne lelki hányódásainak lehetünk tanúi. Nekem ez a rész tetszett legjobban, nem pedig a nagy akciójelenetek. A börtön is épp elég szürreálisan nézett ki ahhoz, hogy egy kicsit kiszakadjunk a Gotham-féle valóságból és Wayne elméjébe "szálljunk alá". A kétnyelvű kórus pedig még most is itt skandál a fejemben. (Most komolyan, nem azt éneklik, hogy "Halat, halat! Fish, fish!" ?)

A negatívumokra áttérve: Alfred viselkedése nagyon nem tetszett nekem, egyáltalán nem volt következetes. Értem én, hogy egy időre ki kellett iktatni a történetből, de a mindig is lojális komornyik szerintem sohasem szállna szembe ilyen nyíltan az "urával".

Azzal sem értettem egyet, hogy egyértelműen ki lett mondva, hogy Gotham az USA területén található. Nem mintha amúgy nem lenne nyilvánvaló, de számomra elvesztette a sztori az időtlenségét azzal, hogy pl. elénekelték az amerikai himnuszt vagy hogy felszólalt az amerikai elnök. Ráadásul a történet szempontjából jelentéktelen szerepe volt.

A nagy végjáték meg látványos volt, fordulatos, futurisztikus UFO-helikopterekkel megtűzdelve. A lezárást valahogy sejteni lehetett, ez a tipikus "Nem akarunk több filmet csinálni, de az ajtót mindig nyitva kell hagyni" befejezés. Jó szirupos, minden szereplőnek valahogy kedvező, stb. Kicsit zavart is, de most logikusan végiggondolva, nem lehet összetörni az elvakult Batman-rajongók szívét.

Szóval szerintem egy délután erejére jó szórakozás volt, megérte megnézni. A film legfőbb rendeltetése az, hogy egy monumentális eseménysorozat keretében lezárja a trilógiát és összekösse a szálakat. Ez sikerült is. Nyilván csak az nézze meg, aki már látta az első két részt - de ha már láttad, akkor állj neki, nem fogod megbánni.

Christopher Nolanből pedig most egy időre elég, nem akarom "divatból" nézni a filmjeit.

[Megjegyzés: sokáig gondolkodtam, hogy a bejegyzés címét innen vegyem-e, de végül letettem róla, szerintem érthető okok miatt.]

Szóval igen, átléptünk a 2013-as évbe. December utolsó napjai azzal telnek el, hogy minden elképzelhető sajtóorgánum, internetes oldal meg még bánom is én, micsoda áttekintette az elmúlt évet. Én is be szerettem volna csatlakozni ebbe az össznépi "Ajnározzuk magunkat szilveszter alkalmából" buliba, de sajnos egyéb teendőim (no meg persze a nem elhanyagolható lustaságom) miatt ez nem következett be. Most azonban álljon itt egy kis értékelés a 2012-es évről - Obi szemszögéből.

Az elmúlt esztendőben nem igazán volt elkényeztetve a kedves olvasótáborom a blog szempontjából: míg 2011-ben 74, 2012-ben csupán 47 bejegyzéssel örvendeztettelek meg titeket. Ez a különbség nem tudom, minek köszönhető; talán a kezdeti lelkesedés visszaesése lehet az oka. Induláskor próbáltam tartani az 1 poszt/hét arányt, ez mostanában inkább 1 poszt/hónap kezd lenni... Nyilván az is közrejátszik ebben, hogy régebben nem kellett 40 percet utaznom busszal, ha publikálni akartam egy bejegyzést.2012-ben a blogot egyértelműen a filmekkel kapcsolatos bejegyzések uralták. Ez a nagy érdeklődés valószínűleg a Hollywood Hírügynökség hatásának tudható be, ajánlom mindenkinek!

Valahol egyszer azt olvastam, hogy a blogger lét legszórakoztatóbb része a keresőkifejezések böngészése. És ez teljesen igaz is: egészen meglepő szavakra történő keresések után jutottak el oldalamra az emberek. Jelen állás szerint a listát "a legyek úra kritika" kulcsszó vezeti, de volt már "obi bicikli" (utólag is elnézést a barkácshálózattól a vevők elszipkázása miatt), "wallander zene", "hollywood hírügynökség" vagy éppen "imvns", amiről még ma sem tudom, hogy mit akar jelenteni.

De hogy most már egy kicsit a saját életemről is beszéljek: idén nem történt semmi nagyobb, az életemet alapvetően meghatározó változás (mintha korábban sok történt volna...). Mindenesetre nem csak a szobámban gubbasztottam egész évben. Életemben először jártam Pozsonyban és Erdélyben is, mindkettő nagy hatással volt rám. Szintén először vettem részt disznóvágáson is, ami... maradandó élményekkel járt. Rájöttem, hogy valami történelemmel kapcsolatos pályán szeretnék továbbtanulni.

Ja, novemberben csináltam egy rádióműsort az iskolámról osztálytársammal, Bencével együtt. (A műsor itt meghallgatható - az Alma Mater 1. ill. 2. rész cím alatt futnak)

Összességében jó év volt ez, bár kicsit csendes. Remélem jövőre (mármint idén...) legalább ilyen élményekben lesz részem. És mivel is köszönhetnék el olvasóimtól így január elején, mint:

Boldog új évet!

Néhány napja néztem meg "Az ember gyermeke" című filmet és... gyakorlatilag végig a kanapéhoz szögezett, olyan nagy hatást gyakorolt rám. Ezek után muszáj egy posztot írnom róla. [Enyhe spoilerveszély, a kényesebb információkat azért hagytam benn, mert egyébként nem lenne értelmezhető a bejegyzés.]

A történet 2027-ben játszódik Nagy-Britanniában, amikor is megmagyarázhatatlan módon már 18 éve nem született egy gyermek sem a Földön. Az iskolák bezártak, a felnőtt társadalom meg kénytelen tudomásul venni, hogy alig 100 év múlva kihal az emberiség. Mindeközben a brit kormány megelégeli a bevándorlók tömeges jelenlétét és gettókba kezdi gyűjteni őket. Theo, a cinikus irodai alkalmazott közömbösen tengeti napjait, míg végül találkozik az ellenállók csoportjával, akik megbízzák egy bevándorló, Kee kimenekítésével. A lány azonban különleges: gyermeket vár és ezáltal egy új reményt is jelenthet az emberek számára.

A következőkben csak a film disztopikus világképéről fogok beszélni, mert rengeteg témát vetett fel nálam.

A legtöbb fiktív világban játszódó filmmel az a problémám, hogy bár maga az alapötlet zseniális és újszerű, a cselekmény már nem aknázza ki a lehetőségeket és egy sablonos kalandsztorivá silányul. "Az ember gyermeké"-vel szerencsére nem ez a helyzet: a történet kitűnően mutatja be a film világát, de eközben nem veszti el az önálló jelentőségét sem.

Ezt a részletesen bemutatott világot pedig sokféleképpen lehet értelmezni.

Talán a legszembetűnőbb a Jézus Krisztus-párhuzam: adott egy velejéig romlott társadalom, aminek megtisztulását egy születendő gyermek fogja elhozni. Erről még a filmben is lehangzik egy poén (a viccelődés egyébként igencsak ritka benne): Theo megkérdezi Kee-t, hogy ki a gyermek apja, mire Kee válaszol, hogy ő igazából még szűz. Theo és a néző már elképedne ezen a csodás egybeesésen, de a lány gyorsan hozzáteszi, hogy csak viccelt.

A filmből még erősen kiolvasható a mai társadalom kritikája is. Az, ahogy a filmbeli emberiség mennyire sóvárog a gyermekekért, eszünkbe juttatja, hogy manapság mennyi abortuszt végeznek el szerte a világon - és nem csak indokolt esetben. A film elején a londoni lakókon keresztül megláthatjuk, mennyire magába forduló és közömbös is a társadalom (amiről már keseregtem egy, sőt két bejegyzésben is). És ezekből már kitalálható, hogy a társadalom gondjai nem (csak) a meddőségből következnek, hanem valami másból is - amire egyébként a film is utal.

Számomra azonban még egy dologról is szólt a film: az emberi gonoszságról. A film egyik szereplője sem szent, egyiküknek sem bújnék szívesen a bőrébe. Ha valaki véletlenül segít a másik emberen, azt is érdekből teszi. A két ellenséges tábor (kormány kontra az ellenállási mozgalom) sem túl rokonszenves: míg előbbi úgy deportálja a bevándorlókat, mint ahogy régen a nácik a zsidókat; addig az utóbbit sem alaptalanul nevezik terrorista csoportnak a híradások: brutális eszközök, félreértelmezett szabadságtudat és anarchikus törekvések jellemzőek rá.

Mégis, ebből a rengeteg gonoszságból, önzésből a végén valami dicső és felemelő dolog kerekedik ki. És hívő katolikusként számomra adott a válasz: Isten kegyelme. Csak Isten képes arra, hogy ennek a megvetendő, bűnös világnak a legnagyobb ajándékot, az emberi életet adja.

[Ateisták, kíméljetek!]

A zenéről: a fenti King Crimson szám a filmben is szerepel, a most következő pedig ugyan nem, de hangulatában remekül illik az alkotáshoz:

...avagy mi történik, ha a túlbuzgó marketing ízléstelenséggel párosul?

Történetünk helyszíne a Campona. Ez a bájos kis bevásárlóközpont Dél-Budán fekszik, kb. 10 percnyire a házunktól. Nem igazán szeretek ott lenni, mert néha az agyamra tud menni a nyüzsés és a hangzavar, de az utóbbi időben rákényszerülök, mert webes adatforgalmam nagy részét csak onnan tudom bonyolítani (értsd: ott a legegyszerűbb wifizni).

Nos, a Campona nyáron trópusi arculatot tervezett magának: a bejáratoknál nádtetős bungalókba bújtatott "Üdvözöljük a Camponában!" felirat köszönti a betévedőket, papagájok és egyéb transzparensek szerte az épületben. Mindezzel nem is lenne baj, csak időközben beköszöntött az ősz, és minden valamire való áruház kötelességének érzi, hogy már november közepén felállítsa a pincéből előhalászott, borzalmas műfenyőiket és egyéb díszeiket.

Így történt a Camponában is, azzal a különbséggel, hogy itt a trópusi kellékeket is meghagyták. A karácsonyi hóemberek tehát kénytelenek a dél-amerikai papagájokkal pózolni, a belső tér pedig valahogy így néz ki:

Eleinte azt hittem, tévedés az egész, elfelejtették leszedni a pálmaágakat, aztán megláttam ez a plakátot:

"Trópusi ünnepi vásár", háttérben a tengerparton ücsörgő Mikulással. Komolyan? Erre a kettősségre lett építve az egész reklámkampány? Ez nem újszerű megközelítés, ez hülyeség. Én pedig kénytelen leszek ezeket nézni még egy ideig, ha up-to-date akarok maradni a nagyvilágban. *elmorzsol egy könnycseppet*

De még mielőtt a Campona beperelne hírnévrontásért, mondok egy pozitív hírt is: novemberben ide költözött a Csodák Palotája, egész nagy helyet kapott, lehet bátran idelátogatni. Azoknak a fanyalgóknak pedig, akik szerint nem kéne "vidékre" mennie a CsoPá-nak, azt üzenném: szívják tovább csak a benzingőzt a Kiskörúton...

Ritkán szoktam beülni a moziba, pláne egy premierfilmre. Most azonban ez megtörtént, a kitüntetett film pedig a legújabb James Bond-rész, a Skyfall lett.

De előtte még pár szót magáról a filmsorozatról. Én világéletemben nagy James Bond-rajongónak tartottam magam, de pont a Skyfall előtt kellett rádöbbennem, hogy igazából csak 1-2 filmet láttam végig. Szóval nem lehet engem nagy szakértőnek mondani. Mindenesetre a Bondot megformáló színészek közül Pierce Brosnan volt a kedvencem, valószínűleg azért, mert jószerivel csak az ő filmjeit láttam...

No de kanyarodjunk vissza a Skyfallhoz. A történetről nem mondok semmit, mert a trailerekből sem derült ki pontosabb információ; én meg nem akarom elrontani a meglepetéseket. Mindenesetre az elmondhatom, hogy igencsak szövevényes történetről van szó, látványos helyszínekkel. Talán ez a film legnagyobb erőssége.

Érdekes volt a főgonosz, Silva karaktere. Kiszámíthatatlan, enyhén hisztérikus és (egy Bond-filmhez képest meglepően) buzis. Mindössze egy probléma van vele: ezt a karaktert már láttuk korábban, csak azt a filmet Christopher Nolan rendezte és ott még Jokernek hívták. Na jó, Jokernek azért nem volt meleg beütése.

Bosszankodás ide vagy oda, Javier Bardem azért rendesen odatette magát a szerepnél: extravagáns kinézetével és harsány gesztusaival telitalálat, üde színfolt volt a filmben. Nem úgy, mint Daniel Craig, akinél sajnos beigazolódott a gyanúm: szerintem szörnyű választás volt James Bond szerepére. A kinézetével nincs semmi bajom, de egyszerűen minden jelenetben fapofát vág. Lehet szomorú, elszánt, erőlködhet vagy éppen mosolyoghat: ő ugyanazzal a merev arcvonásokkal néz tovább. Ezen azért is meglepődtem, mert rengeteg helyről hallottam dicsérni Craiget; egyszerűen nem tudom elképzelni, mit láttak meg benne...

Na de hogy ne csak fanyalogjak: Q karakterének megfiatalítása tök jó ötlet volt. Vicces személy, ugyanakkor nem szerepeltetik feleslegesen. Az őt játszó színész pedig a "nyikhaj" jelző tökéletes megtestesítője.

Persze a klasszikus Bond-elemek is megtalálhatók a filmben. Az akciójelenetek látványosak, de szerencsére nem emelkednek michael bay-i "magasságokba". A jó nők végülis megvannak, csak hát... hagynak némi kívánnivalót maguk után, na. (Ezt a mondatot egyszer még nagyon meg fogom bánni.)

Még a zenénél meg kell említeni a film betétdalát, amit Adele szerzett (van valakinek tippje, hogy kell kimondani a nevét?). Adele popzenéje nem igazán jön be nekem, de ez a szám elvarázsolt.

Konklúzió: Elég sokáig gondolkoztam a végső véleményemről. A moziból kijövet után is még hosszú ideig a film hatása alatt voltam, ugyanakkor zavart az a néhány hiba is. Végül rájöttem, hogy a filmben igazából csak a "James Bond fíling" tetszett, nem pedig a Skyfall. Egyszerűbben szólva: A Skyfall tökéletesen illeszkedik a Bond-szériába, ilyen szempontból nagyon jó akciófilm, de önálló filmként már nemigen állja meg a helyét. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de azért nem annyira éri meg moziban megnézni.

Ezzel a lendülettel azonban elhatároztam, hogy az elkövetkező időben minél több James Bond filmet fogok megnézni. Esetleg valaki az olvasók közül kölcsön tudna adni 1-2 részt? Cserébe megígérem, hogy legközelebb rövidebbre fogom a mondandómat.

"Obi kalandjai, 14. rész: Obi a Puskás-stadionban"

Amilyen aranyos, élménybeszámolós poszt lesz a mai, nyugodtan adhattam volna a fenti címet is a bejegyzésemnek. Mert igen, Obi kedden kinn volt a Magyarország - Törökország meccsen.

Kezdődött a sztori azzal, hogy az egyik osztálytársam váratlanul felajánlott nekem egy felesleges jegyet a meccsre (naná, hogy ingyenjegyet), én meg kaptam az alkalmon és örültem a fejemnek izgatottan vártam a mérkőzést. De mielőtt még a történet átfordulna a Rémségek Cirkuszába, egy dolgot meg kell említenem: annak ellenére, hogy 3.-os korom óta veszettül érdekel a foci, eleddig egyszer sem voltam kinn focimeccsen. Édesapám szívügyének tekinti/tekintette, hogy egyszer majd ki kell mennünk egy válogatott meccsre, de valahogy sohasem jött össze.

Hát most összejött, bár sajnos édesapám részvétele nélkül, de jó bulinak ígérkezett. Este megérkeztünk a stadionhoz. A biztonsági őrök már az elején kidobatták velem az 1 liter vizemet, de nem volt sok időm siránkozni, mert azon nyomban 3 különböző ember dobált meg egy műsorfüzettel, egy aznapi Nemzeti Sporttal, no meg egy FourFourTwo magazinnal. Elfoglaltuk a helyünket. A pálya ugyan kicsit messze volt, de most őszintén, titeket mennyire érdekelne, ha ez a kép tárulna a szemetek elé?

Szóval látványos volt, na. Kisvártatva bevonultak a csapatok, nemzeti himnuszok (ilyen mély hangon sem énekeltem még a Himnuszt), taps, végül elkezdődött a meccs. Lelkiekben már felkészültem, hogy mindent árgus szemekkel kell majd figyelni a pályán, mert itt bizony nem lesz replay, de azért eleinte így is lemaradtam 1-2 dologról (utólag is elnézést kérek osztálytársaimtól, akik pechükre mellettem ültek). Sebaj, a gólokat szerencsére láttam.

Már önmagában a szurkolókért is megérte kimenni a meccsre. Van valami édesapám vélekedésében, miszerint semmilyen logikus érv nem szól a meccsrejárás mellett (rosszabbul látod a pályát, hideg van, körülményes megközelíteni), mégis, valami miatt tízezrek mennek ki egy-egy válogatott meccsre. Na ez az valami. Hogy mit értek ez alatt? Például: olyan beszólások röpködtek, amik hallatán kis híján lefordultam a székről nevetésemben (és a fene vinné el a memóriámat, már csak a töredékére emlékszem). Vagy például a mexikói hullám, ami a karótnyelt VIP-személyek kikerülésével is folytonos maradt. Vagy amikor a B-közép bekiáltotta: "Hajrá!" - mi pedig válaszoltunk rá: "Magyarok!".

Szóval ennyi. Jó meccs volt, fantasztikus hangulattal. A török szurkolótábort meg külön dicséret illeti, mert bár nagyon lógatták az orrukat, de azért megtapsolták a magyar labdarúgókat a meccs végén.

A stadionból kifele menet még elhaladtunk a lovas rendőrök mellett (de most tényleg, minek?), majd ki-ki elindult hazafele. Engem protekciósan hazafuvaroztak, de még így is fél 12-re értem haza. A másnap reggeli felkelés nem volt egyszerű, de kit érdekel? Megérte.

Az alkotáshoz
Téma és kedv szükséges.
Idő? Tökmindegy.

Még februárban harangoztam be a Soundtracks nevezetű "blogposztsorozatot"; folytatás már nem lett belőle, egészen mostanáig, hogy beteljesítsem az előző posztban tett ígéretemet.

Szóval A keresztapa filmzenéje. Természetesen az első helyre a "theme song" kívánkozik, be is rakom ide, de hoppá, hisz nem is ez a főtéma.

Bezony, a film leghíresebb dallama nem is a "theme", hanem a "Love theme" névre hallgat - mert ez a szerelmi szálhoz készült (igen, ilyen is van a filmben). Románc ide vagy oda, szerintem is ennek van a legfülbemászóbb dallama (a körülöttem élők tanúsítani tudják) és méltán lett ennyire népszerű.

Nos, persze a filmnek van igazi főtémája is, ez a "The Godfather Waltz" névre hallgat. Ennek már jóval komorabb hangulata van; úgy összességében ez jobban passzol a filmhez, mint a "Love theme". Ja és a kürt iszonyat jól hangzik.

A következő tétel nem ilyen monumentális, igazából nekem azért tetszett, mert a jazzes hangzás miatt tényleg a '40-es években éreztem magam tőle (nem, nem szívtam semmit...).

Van a film vége felé egy keresztelési jelenet, innen van a most szereplő orgonazene. Nekem azért keltette fel a figyelmem, mert a darabot első hallásra akár Bach is írhatta volna, de 1-2 helyen kihallottam a film főtémáját is. Nem mellesleg pedig maga a jelenet is jól lett összevágva (aki látta, érti, mire gondolok).

Csak egy nagy problémám van a filmzenével: túl rövid számokból áll. Egy-egy főtémát, dallamot szívesen hallgattam volna 8-10 percben is, többféle variációban, de A keresztapánál a leghosszabb tétel is 4 perces. Kár. (Jó, tudom, ne legyünk telhetetlenek.)

Szóval ennyi lenne. Most sokminden eszembe jutott erről a soundtrackről, ezért is szenteltem neki külön posztot. Mellesleg az internethozzáférésem még mindig problémás, ilyen gyakoriságú posztokra lehet számítani. Búcsúzóul még a végefőcím: