Jim Sturgiss volt az utolsó élő ember a Földön. Legalábbis ő így érezte. A környezetét a legrosszabb putrinak tartotta, ahol egyáltalán élhet az ember. A szomszédai lépten-nyomon veszekedtek; a kollégái szűklátókörű, unalmas munkagépek voltak; az utcán pedig hol kéregettek, hol ordítoztak az emberek. Sehol semmi szeretet, törődés, se izgalom, se semmi. Véleménye szerint egyedül ő tűnt ki a tömegből.
Talán nem meglepő, hogy barátai alig voltak, barátnőre pedig nem is gondolt. Minek is, mindegyikük csupán azt akarja... Csakis a tudós ismerőseivel tartotta a kapcsolatot, akikkel még műszaki tanulmányai során barátkozott össze. Merthogy Jim foglalkozására nézve mérnök volt. Ez sajnos csak cím volt, lévén, hogy egész nap egy irodában kellett kuksolnia. Jobban szerette a terepmunkát és már bánta, hogy nem kutatónak állt.
Valamelyik este Jim éppen hazafelé tartott a munkából. Egy szokásosan unalmas napon volt túl és egykedvűen rótta az ismerős utcákat. Egy sötét sikátorból három prostituált mászott elő, lenge öltözékükben hívogatták magukhoz a férfit, de Jim ügyet se vetve rájuk, lehajtott fejjel ment tovább...
Most éppen egy Jehova Tanúja-szerű figura lépett elő a sötétből. Narancssárga ingéről lehetetlen volt nem észrevenni. Jim lazán továbbment volna ekkor is, ha egy láthatatlan erő meg nem merevíti tagjait. Egy múló pillanatra ismerősnek tűnt neki a férfi. De végül ezt mondta:
- Sajnálom, de egyáltalán nincs időm efféle vallási marhaságokra. Kérem hagyjon békén! Jó éjszakát!
- Gordon, Gordon, hát nem ismersz meg? Elfelejtettél volna? Hát nem megmondtam, hogy "egyszer a Nap visszatér, és fény derül mindenre"?
Jim alól kicsúszott a teste feletti irányítás. A láthatatlan erő most már az agya felett is átvette az uralmat. Érezte, hogy mozog a szája, de nem az ő szavait mondta és még a szavak forrását, a gondolatokat se találta. Maga a tudatalattija beszélt helyette:
- Az ördögbe', Dan, hogy kerülsz te ide? Már azt hittem, sosem jössz vissza. Na de halljam, mi hírt hoztál!
- Hát, Gordon, mit mondjak, jól álcáztad magad. Szép munka! Senki sem jött rá az igazságra?
Jim semmit sem értett a beszélgetésből, ráadásul a rejtélyes tudatalattija továbbra sem engedte beszélni. Kénytelen volt hát megfigyelőként részt venni a diskurzusban.
- Ők? Ezek az emberek még azt sem veszik észre, ami az orruk előtt történik. Már-már szégyellem, hogy a rokonaim.
- Rokonaid? Hát ez zseniális! Szerencsére a humorérzéked még a régi.
A tudatalatti-Jim láthatóan már kezdett türelmetlen lenni:
- No de mit akarsz nekem elmondani? Sikerrel jártál? Ugye találtál másokat?
Dan arca elkomorult.
- Sajnálom, Gordon. Igazán sajnálom. De minden jel arra utal, hogy csak mi ketten maradtunk.
Gordon-Jim megdöbbenten állt meg. Ezzel párhuzamosan Jim észrevette, hogy a minden cselekvésétől elzáró tudatalattijának béklyója felengedett. Már tudott mozogni. Bizonyára beszélni is tudna. És... de furcsa: látja "Gordon" gondolatait is. Ezek szerint még itt van. Érdekes gondolatok... de nem érthetetlenek. Kezd összeállni a kép... jaj ne, bárcsak ne értette volna meg!
Emlékképek... nem az ő életéből, de mégis ismerősek... a háború... mintha csak tegnap lett volna... klónok harcolnak klónok ellen.. de másfajta klónok... különböző test, de az elméjük egy.. végül Gordon csapatai győznek.. csak ő és Dan maradnak életben, no meg persze a klónjaik... megalkusznak... Gordon itt marad a Földön, Dan pedig elmegy kutatni, túlélők, de legalábbis értelmes lények után... és most visszatért a rossz hírrel... hát ezért zavarodott meg Gordon, ezért engedett a béklyó!
Nem! Ez nem lehet igaz! A bolygó lakossága... az egész világ... egy klónsereg lenne? De hisz akkor.. nem!... mindegyikük ugyanaz az elme, ugyanaz a személy, Gordon. Minden ember egy és ugyanaz. A tudósok, a szomszédok, a bűnözők, az árvák, a hajléktalanok, a prostituáltak! Ugyanaz az ember mindegyik. És ő is közéjük tartozik, ő is egy velük. Ó, bárcsak hazugság lenne!
Jim összeesett fájdalmában, lábai nem bírták a felismerés szörnyűségét. Kínjában vonaglani, ordítani kezdett. Nincs egyén, nincs jó, csak ugyanaz a bűnös, putri ember! Nem! Ennek véget kell vetni. Szemében vad tűz lobogott fel. Kivette zsebéből a piros színű bicskáját, egy mozdulattal kikattintotta a kést, és szívébe szúrta a hideg pengét.
Halála előtt végtelen bánata és haragja végképp megsemmisítette Gordon hatalmát és immár ő uralkodott fölötte. Őrülete átsugárzott többi "rokonára" is, akik megzavarodva, más erőtől irányítva szintén elszánták magukat. Az emberek tömegesen ugrottak a folyóba, ezrek zuhantak le az épületek tetejéről, hogy végre halált és vélt megnyugvást leljenek. Ott hagyta mindenki a világot.
A Földre immár hatalmas csend köszöntött be. Olyan csend, ami még a pusztákon sem hallható. A bánat hangja volt ez.
Dan mindeközben némán figyelte az eseményeket. Bár nem látta, tudta, hogy több milliárd ember lelte most halálát. A szél időközben felerősödött. A férfi felállt és sóhajtott egyet, mintha csak a széllel fújna kánont. Majd lassan, akár egy hologram, szétfoszlott a sötétben, hogy ezzel ő maga is végleg megszűnjön létezni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.