Obi-Wan Bali™ írásai

Emiatt kezdtem el a torrentezést; fél évig halogattam a megnézését; ugyanennyi ideig nem hallgattam meg a soundtracket sem, pedig születésnapi ajándékként kaptam meg; de most végre meg tudtam tekinteni Francis Ford Coppola legendás filmjét, A keresztapát. (Enyhén spoileres írás következik.)

A történet alaphelyzete talán mindenki előtt ismeretes: a '40-es évek végén, New Yorkban az olasz maffia szembenálló családjai hadakoznak egymással. Ezen családok élén a keresztapák állnak: ők élet és halál urai a közösségben...

(Amúgy - ki gondolta volna - ez is egy könyvadaptáció.)

Ha adhatok egy tanácsot a film nézéséhez: ne úgy ülj le elé, hogy "de jó, még egy gonosz, de szerethető bűnözőkről szóló film!". Nem, itt nincsenek jó fiúk, itt csak rossz és kevésbé rossz emberek vannak, akik igen hatékony módszerekkel tudják eltenni láb alól, majd eltüntetni kiszemeltjeiket. A legtöbben azt tartják a film legnagyobb erényének, hogy Coppola milyen hitelesen mutatja be a maffia világát. Nekem azonban mégsem ezért tetszett az alkotás, hanem a karakterek bemutatása miatt.

Én eleinte Vito Corleone alakját találtam a legnegatívabbnak: mégiscsak ő a keresztapa, ő ad utasítást a sok gaztettre, magához láncolja a hozzá forduló embereket. Ezzel szemben Michael igencsak szerethető alak: háborús hős, aki (egyedül a családból) nincs benne a piszkos ügyekben. A film végére azonban mindketten ellenkező irányba változnak meg. Don Corleone egy békére törekvő vezető, majd amolyan "jóságos nagypapa" figura lesz; Michael pedig... nos, hát, a végére őt vetettem meg a legjobban a szereplők közül.

Több szokatlan dolog is van a filmben. Először is nagyon "in medias res" kezdődik a cselekmény, egy esküvővel. Egy esküvőn pedig rengeteg ember fordul meg, a sok új arc között pedig egész egyszerűen elvesztem. Legalább fél órányi fejtörésembe tellett, hogy a helyükre rakjam a szereplőket.

A film valami irgalmatlan hosszú, 3 órás. (Egy mai filmrendező lazán két, ne adj' Isten három részbe szedné az egészet - ugye, Peter Jackson...). És ez jó, volt időm elgondolkodni a történéseken, úgymond nyugodtan ültem végig a filmet.

A történet közepén beköszönt egy szicíliai szál is, ami szerintem jó húzás volt. A romantikus rész ugyan nem illik a filmbe, de legalább elmélyülhettünk az egyik szereplő személyiségében. Viszont amilyen hamar előkerül, olyan gyorsan el is tűnik a szál, kézzelfogható következmények nélkül. Ez nem annyira tetszett nekem.

Amúgy nem szoktam figyelni, de most több jó kameraállás is felkeltette a figyelmemet (ezeket a poszt szövegébe be-beszúrva láthatjátok).

A színészi játékra annyira nem szoktam figyelni, de azért itt több jó alakítás mellett sem mehetünk el szó nélkül. Marlon Brandonak már a kisugárzásáért is piros pont jár, Al Pacino pedig az egyik kedvenc színészem, bár mondjuk most furcsa volt ilyen fiatalon látni.

A filmzene fantasztikus, de erről nemsokára egy másik posztban.

Még egy dolog: ezt a filmet magyar hanggal KELL látni. Ha eredendően rossznak tartod a magyar szinkronizálás minőségét, hallgasd meg ezt és mindjárt más lesz a véleményed.

Summa summarum: Nagyon jó film. Marlon Brando, Tordy Géza vagy éppen a filmtörténelmi jelenetek miatt mindenképpen érdemes megnézni. Egyetlen nagyobb hátránya a 3 órás hossz; készülj fel, hogy az egész délutánod el fog menni ezzel és helyenként nehezebb lesz majd figyelned. De amúgy hajrá.

A korábbiakban említett nehézségek ellenére most itt vagyok, hogy meséljek a júniusi pozsonyi kiruccanásomról!

Még a szünet elején az osztályom egy része (értelemszerűen én is) fogta magát és kivonatozott egy napra a szlovák fővárosba, ami néhány évvel ezelőtt még magyar fővárosként volt nevezetes. Megint csak hangsúlyoznom kell, hogy Pozsonyba én azért mentem, hogy várost nézzek; nem pedig azért, hogy kiröhögjem a szlovákokat a magyar vonatkozású emlékek előtt. (Mondjuk az más kérdés, hogy így is találtunk érdekes dolgokat, erről majd később.)

Már a vasútállomáson is szembesülhettünk azzal, hogy Pozsony sokban hasonlít Budapestre: graffitik egymás hegyén-hátán; szocreál kinézetű felüljárók; szép, de lassacskán kiöregedő villamosok.

Az Óvárosba érve azonban már más a helyzet: macskakővel kirakott sétálóutcák mindenhol, rengeteg bolt, múzeum, nyüzsgő élet, de a városrész mégis megőrizte régies, középkori-újkori hangulatát. Utunk először egy toronymúzeumba vezetett, ahonnan szépen be lehetett látni a környéket is:

Megnéztük a pozsonyi országgyűlések helyszínét is: az Országház monumentalitásához képest ez a fehér épület eléggé középszerűnek mondható; jóllehet ennek még nem kellett reprezentatív értékkel is bírnia.

Ezután elmentünk a Szent Márton-székesegyházhoz, ahol a 17. századtól kezdve koronázták a magyar királyokat. Nagyon szép, felújított épület volt; ha az embernek azt mondják, gótikus templom, egy ilyen jut az eszébe. A belső tere fantasztikusan... hangulatos volt, belépés után egyből áhítatos lelkület fogott el. Meghallgattam volna ott egy misét... (Lecsekkoltam, van magyar nyelvű szertartás is.) Bent nem csináltam fotókat - talán illedelemből, talán a rossz fényviszonyok miatt.

Nem messze a templomtól, egy kis épületben egy óramúzeum volt. Sok díszes, igen régi óraszerkezetet láttunk, nekem valahogy mégis egy festmény tetszett tetszett a legjobban - ahova egy igazi órát is "belecsempészett" a készítője.

Kisvártatva felbaktattunk a pozsonyi várhoz (elvileg a helyiek, igen elmésen, csak "fordított asztalnak" hívják). Itt szembesültem a kirándulás egyik legkellemetlenebb élményével: a vár főterén "a dicső szlovák uralkodó", Szvatopluk lovas szobra állt.

Hja, eltérően értelmezzük a történelmet.

Még egy dolog ehhez kapcsolódóan, mégpedig a dunai Új Híd, amit valahogy a szocialista múltja miatt mindenki utál - pedig szerintem jól néz ki. Bár mondjuk az tényleg durva és indokolatlan, hogy egész negyedeket romboltak le a felépítéséhez.

A vár után egy kis séta, majd szabad program következett (ergo további séta). Amúgy az ember, ha keresett, találhatott magyar szövegeket: emitt egy "Salvatore gyógyszertár" felirat, amott egy szökőkút, oldalán "Pozsony sz. k. városnak 1888." vésettel. Láttam egy gulyást reklámozó szlovák plakátot is, de ez már olyan gasztrotörténelmi kérdéseket vet fel (melyik étel melyik nép nemzeti étke), amibe már nem akarok belebonyolódni.

Amúgy az előbb említett szökőkút előtt áll a Szlovák Nemzeti Színház "régi" épülete, amit most is használnak - igen szép, szerény véleményem szerint.

Összefoglalva: nagyon jó volt, érdekes volt, élveztem. Egyszer még mindenképp el akarok látogatni Pozsonyba, mert értelemszerűen még sok látnivaló maradt.

A blog története során immár sokadszor szabadkozni kényszerülök: igen, az előző posztban több bejegyzést ígértem és most elmaradni látszik ez a dolog. Most azonban nem a lustaságom, hanem az internetkapcsolat (még most is tartó) hiánya a ludas. Arról nem tehetek, hogy a T-Home akarva-akaratlanul is cenzúráz engemet...

Mindenesetre nem kell a legrosszabbra gondolni, amikor tehetem, frissítem a blogot. (Elvileg már most közölni tudnék egy posztot, csak a képek nincsenek nálam - és most kivételesen ezek is fontosak hozzá.) Reklamáló leveleket nem érdemes küldeni, maximum postán, mert az email-fiókomat sem tudom gyakran látogatni (hozzáteszem, életem legnagyobb meglepetése lenne, ha tényleg kapnék ilyet :D).

Jó szüretelést!

A szokásos nyári szünet után (ez a blogra is értendő) próbálom egy határozott kezdéssel kárpótolni a mélyen tisztelt olvasótáboromat. Egyszerűbben fogalmazva: annyi téma halmozódott fel az utóbbi időben a fejemben, hogy bátran remélhettek több bejegyzést tőlem az elkövetkező időben (persze csak ha az internetkapcsolat is úgy akarja). Rögtön kezdjük a sort egy élménybeszámolóval, méghozzá a nyári erdélyi biciklitúráról. Mondjuk ez inkább a benyomásaimról, nem az útról fog szólni.

De ehhez még egy dolgot tudni kell rólam: ezidáig még egyszer sem jártam az elcsatolt trianoni területeken. Ez a poszt most nem Trianon igazságtalanságáról szól, mindenesetre igyekeztem Erdélyben (és korábban Pozsonyban - de erről majd talán máskor) nem ezzel a "sértett magyar habitussal" szemlélni a dolgokat. A romángyűlöletet meghagyom másoknak.

Erdélyben az a legizgalmasabb, hogy az ember rengeteget hall róla: látja a csíksomlyói búcsú képeit; tanulja a történelmét; siratja az elvesztését; és még sok hasonló. Mégis sokkal többet meg belőle, ha csak a jól ismert helyeket a valóságban is megtekinti. Egy személyes példa: iskolában sok képet mutattak a székelykapukról, hogy milyen szép, faragott alkotások ezek. A túrán pedig nem egy falu volt teletűzdelve székelykapukkal, amiket ráadásul a mai napig használtak. Máris jobban kezdtek érdekelni ezek a tárgyak és jobban is értékeltem őket.

A másik ilyen dolog az itt élő magyarság volt. Oké, elcsatoltak 3 millió hazánkfiát; oké, még mindig 1,5 milliónyian élnek Erdélyben. De erre akkor döbbentem rá igazán, amikor betértünk egy román-magyar helységnévtáblával jelölt településbe; benne a faluban már kizárólag magyar feliratokkal, boltokkal, emberekkel találkoztunk.

Vagy akkor, amikor a Madarasi Hargitára mentünk fel. Már vártam, hogy mikor fogunk egy román emléktáblával találkozni, ami büszkén hirdeti, hogy ez a Hargita legmagasabb pontja. Ehelyett a csúcson rengeteg kopjafát láttunk, mindegyikükön nemzeti színű szalaggal és/vagy magyar felirattal. Csodás érzés volt nézni.

Aztán még meghatározó élmény volt az itt élők vendégszeretete. Már az a tény is beszédes, hogy a 9 napos túra éjszakáit néhány kivételtől eltekintve mindig 1-1 ismerős kertjében, házában vagy éppen csűrjében töltöttük. Csíkszeredában az egyik társunk családja látott minket vendégül - szó szerint. Vacsorát és reggelit is főztek nekünk, a nagymama külön sütit is csinált, beinvitáltak minket a házba, hogy nézzük az olimpiát (ráadásul az m1-en, mindezt egy idegen ország közepén...) és úgy összességében nagyon szívélyesek voltak velünk. Kellemes élmény volt.

És ha már szóba kerültek az étkezések, muszáj megemlítenem a helyi konyha egyik különlegességét, a micset. (Románul még viccesebben írják: mici.) Fogni kell egy csomag darált húst (talán több fajtát is, nem tudom), hasáb alakúra vágni, olajban kisütni és kész is. Leírva igen egyszerűnek hangzik, az íze pedig valami fenséges. 4-5 db, kb. egy 10-es papírzsepi-csomag felével megegyező nagyságú hasábbal rendesen jól lehet lakni.

Ez a kép a Szent Anna-tó mellett készült. A tó olyan magasan fekszik, hogy a felhők már a fenyőfák csúcsát súrolják...

A tájról még mindenképp érdemes szót ejteni. Nyilvánvalóan nem egy síksággal van dolgunk: utunkat folyton hegyek-dombok övezték, ami valamiért nagyobb biztonságérzettel töltött el, mintha mondjuk az Alföld végtelen rónáit jártam volna. Ám mégsem éreztem folyton azt, hogy ez egy idegen föld, hogy nem Magyarországon vagyok - holott tudtam, hogy a körülöttem lévő hegyek valószínűleg mind magasabbak a Kékestetőnél. Fényképekkel szerintem nem lehet érzékeltetni egy táj szépségét, de azért itt van egy (mondjuk ez pont nem Kékes-magasságú hegyen készült, hanem egy kis dombon):

Székelyföld alapvetően mezőgazdasági terület lehet: rengeteg szántóföld mellett mentünk el, tehenek legeltek az út szélén, parasztbácsik hajtották a szénával megrakott lovasszekereket az aszfalton. Mondjuk ennek az eredménye az út mentén tanyázó, nagy mennyiségű lócitrom lett. Biciklivel külön élmény volt belemenni; mert bár a sárhányó minket megvédett, a mögöttünk lévőket már nem...

Persze maga a túra is jó volt és ezekről is lehet majd jó, amolyan klasszikus táboros-sztorikat mesélni. De számomra nem a biciklizéstől, hanem Erdélytől marad emlékezetes ez a túra.

FRISSÍTÉS: Még egy dolgot tudni kell rólam: a poszt szövegével ellentétben már korábban is jártam a trianoni területeken (még másfél hónappal előtte Pozsonyban, 2011 tavaszán pedig Krasznahorka környékén - ez utóbbiról a blogomban is megemlékeztem). Elnézést a hibáért, az írás közben, valószínűleg a nagy izgalom miatt kiment a fejemből ez az apróság. A szöveget mindenesetre nem változtatom meg, meghagyom így "egységesen".

A mai nappal hivatalosan is megkezdődtek a XXX. nyári olimpiai játékok Londonban. A küldöttségek döntő része már ott van a helyszínen - az úszók például meg is kezdték a küzdelmeiket -, ám néhány nagy kedvenc, köztük a Tőkés, Réce szinkronúszópáros még magyar földön edz.

Ez utóbbi duó igen népszerű lett az utóbbi hónapokban Magyarországon, a legoptimistább szurkolóik pedig már egyenesen éremesélyekről beszélnek. A hírek szerint Tőkéséket nem viseli meg a megnövekedett érdeklődés, sőt, a szemfüles járókelők észrevehetik, ahogy alkalomadtán együtt gyakorolnak a Balatonban. Egyik arra nyaraló munkatársunk tanúja volt a nem mindennapi eseménynek, most az ő tudósítását közöljük.

"Amilyen csendben kezdődött, olyan hatalmas ováció közepette ért véget a Tőkés, Réce páros nyilvános edzése Fonyódon, a magyar tenger partján. A mólón sétálók arra lettek figyelmesek, hogy gyanús vízcsobbanások hallatszódnak a közeli hínárosból. Amint bizonyítást nyert a zajok valódi oka, hatalmas tömeg gyűlt össze az olimpikonok körül. Lélegzetelállító produkcióra nem került sor, a duó csak néhány egyszerűbb elemet próbált ki, összességében sikerrel, bár még akadt pár homokszem a gépezetben, egy ideillő szófordulattal élve. A közönségnek azonban elnyerte tetszését a gyakorlat, többen ámulva nézték, hogy mennyire együtt élnek a vízzel a lányok: szó szerint úszóhártyák nőttek a lábujjaik között. Tapsvihar kíséretében vonultak el az árnyékba egy kis frissítőért, ám a műúszók szemmel láthatóan kerülték egymás tekintetét és végig tisztes távolság maradt köztük. Nem tudjuk, mi lehet a konfliktus oka, talán azon vesztek össze, hogy kinek van nagyobb kacsaszája. Mindenesetre reméljük, hogy a viszály minél hamarabb megoldódik és nem okoz majd számottevő hátrányt nekik az olimpián."

Munkatársunknál a felkészületlenség ellenére is ott volt kamerás mobilja, így meg tudta örökíteni a látványos edzést. A rossz minőségért, illetve az esetleges képremegésért előre is elnézésüket kérjük.

---------------------

Természetesen ez is csak egy hírlapi kacsa.

Minap egyik este éppen lefeküdni készültem, amikor a TV-ben az m1 egy új induló sorozatát reklámozta. Nem hittem a szememnek, amikor rájöttem, hogy a közszolgálati adó az egyik kedvenc sorozatomat, a Sherlockot fogja közvetíteni.

De mielőtt még elmerülnék újdonsült hipsterként a büszkeség hullámaiban (I watched Sherlock before it was cool), hadd mutassam be a szóban forgó szériát.

A Sherlock, ahogy ezt sejteni lehetett, A. C. Doyle híres detektívjéről, Sherlock Holmesról szól. A különbség most "csupán" az, hogy hősünk a 21. századbeli Londonban bonyolítja nyomozásait társával, a volt katonaorvos Dr. Watsonnal.

Talán ez így elsőre gagyinak hangzik, de szerencsére a végeredmény nem lett az, köszönhetően a készítőknek. (Akinek nem igazán tetszik a kérdéses alkotás, kérjük most hagyja abba az olvasást, mert innentől a sorozat magasztalása következik. Köszönjük.)

Szóval egyáltalán nem lett erőltetett a széria aktualizálása. Megjelennek ugyan a mai kor vívmányai, használnak a szereplők mai kütyüket, de ezek csak amolyan segítő körülmények: Holmes nem egy okostelefonnal oldja meg az egész bűnügyet, hanem még mindig az eszével. Az epizódok nagy része 1-1 ismert Doyle-regényre épül, és bár én egyiket sem olvastam, nem éreztem azt, hogy egy 19. századi regény szó szerinti átiratát látom.

A sztori tehát tele van fordulattal, izgalmas, de szerencsére nem túlozták el benne az akciót. A főszereplő páros tagjai (Benedict Cumberbatch és Martin "Bilbo" Freeman) pedig nagyon jól passzolnak egymáshoz, nem egy párbeszédükön nevettem fel. Ez a 2 elem végleg megszerettette velem a sorozatot, amin én lepődtem meg a legjobban, mert alapvetően nem vagyok a krimik híve.

Az egész szériával csak egy probléma van: túl rövid. (Eddig 2 évad készült el, évadonként mindössze 3 résszel. Ehhez hozzátartozik az is, hogy egy rész másfél óra hosszú, ami azért nem kevés. És végül is csak azt a közhelyet tudom ismételni, hogy addig jó, amíg a minőség nem megy a mennyiség rovására.)

Viccet félretéve: én tényleg próbáltam épkézláb negatívumokat keresni a sorozatban, de nem találtam. Ez vagy azt jelenti, hogy nincs, vagy pedig azt, hogy én lettem túl nagy rajongó...

Mindenesetre addig is itt a főcím. Ja, az m1 július 14., 21. és 22. napokon ajd le az első évadot, 21:10-es kezdettel.

Na... nem akarok puszta szenzációhajhászásból egy tragikus mondattal nyitni, de a foci EB szurkolás szempontjából eddig katasztrófa.

Már egy korábbi posztban is írtam, hogy még nem tudom, kinek fogok drukkolni a tornán. Gondoltam, megvárom az 1. kör végét. Van pár csapat (orosz, német, olasz), akiket valahogy sose találtam szimpatikusnak, neki sohasem tudnék szurkolni. A spanyolokról korábban is szót ejtettem, hogy már nem azt a régi támadófocit játsszák és ez be bizonyosodott. Szép a játékuk, félelmetes, hogyan tudják ide-oda passzolgatni a labdát a tizenhatosnál, de a helyzeteik már nem mennek be. Nem túl hatékonyak és már a focijuk sem olyan izgalmas. A hollandok csúnyán leszerepeltek, angolok szintén nincsenek a toppon. Maradtak a franciák, akik ugyan halál unalmas meccset játszottak az angolokkal, de nekik valahogy tudtam szurkolni és ha nem is felhőtlenül, de élveztem a játékukat.

Aztán jött a spanyol-francia negyeddöntő.

Bár a papírforma nem ezt jósolta, de én azért reméltem, hogy a franciák megtáltosodnak és valahogy legyőzik a spanyolokat. Ehhez képest egy elképzelés nélküli, alig-alig támadó válogatott volt a pályán (beszédes, hogy csupán egyetlenegy pontos lövésük volt). Nagyot csalódtam bennük, pedig a 2010-es VB-hez képest azért határozottan javultak.

De a spanyolok se voltak jobbak. Most kifejezetten untatott a futballjuk, tili-toliztak a labdával, volt 1-2 szép helyzetük és így ennyi. Tényleg csak félgőzzel játszottak, és egy (sajnos) ilyen gyenge ellenfél ellen ez még oké. De vegyük mondjuk a német-görögöt, ahol hasonló volt a helyzet (a görögök és a franciák egy szinten, tejóisten): a németek érdekes módon játszottak is, lőttek 4 gólt, izgalmas meccs volt. Komolyan, már ott tartunk, hogy a németek focija jobban lekötött, mint a spanyoloké.

Félreértés ne essék, én nagyon élvezem a foci EB-t, mert a meccsek összességében jók. Csak zavar, hogy ezen a tornán nem sikerült megtalálnom a csapatot.

Talán a 24 csapatos Európa-bajnokságra már sikerül kijutnunk nekünk, magyaroknak is, és akkor nem kell így mérlegelnem egy alapvetően érzelmi döntést. Áhh, álom, édes álom.

Kevesebb, mint 24 órán belül kezdetét veszi a 2012-es labdarúgó EB, bár gondolom, ez a bevezetés felesleges volt: úgyis mindenki tisztában van már vele (remélhetőleg...).

Ha sótlan és telhetetlen ember lennék, most is azon keseregnék, hogy anno 2007-ben nem mi kaptuk meg a rendezés jogát. De végiggondolva ez a helyzet sokkal jobb, kizárt dolog, hogy ilyen gazdasági helyzet mellett finanszírozni tudtuk volna a rengeteg költséget. Különben is, nem a szomorkodás időszaka a mostani, hanem a végeláthatatlan meccsnézésé!

Bár az ilyenkor alapnak számító "Kinek drukkolsz az EB-n?" kérdésre még nem tudok válaszolni. Ami azt illeti, 2008-ban végig a spanyoloknak szurkoltam, örültem is a fejemnek; 2010-ben is ők voltak a kedvenceim, és ugyan megnyerték a VB-t, én valahogy már nem éreztem ugyanolyan támadónak, gólerősnek a válogatottat, mint régebben volt. A spanyolokból mostanra meg pláne divatcsapat lett, minden 2. ember nekik szurkol. Bevallom őszintén, így már a "másképp, mint a többiek" eszméje is befolyásol engem. Mindenesetre dönteni még nem döntöttem; majd az első forduló után meglesz a favoritom.

Addig is ajánlanám azoknak az olvasóimnak, akik a közösségi oldalakon ismerőseim, hogy nézzenek fel az iWiwre. Megint indul náluk egy EB-tippjáték, ami szerintem igen jó, csakhogy mostanában olyan ritka az iwiwező ember, mint a fehér holló. Ha van kedvetek, kezdjetek el játszani, és akkor nekem is lesz kivel versengenem. :D

A táblázatom már majdnem készen van (legalábbis a csoportkörös fele), esetleg azt is meg fogom mutatni a blogomban, immár olvasható felbontással.

Egy másik dolog: szerintetek is kísértetiesen hasonlítanak az idei EB-kabalák a 2008-asokhoz?

Lassan itt a tanév vége, érettségizőknek sok szerencsét a szóbelin, egyetemistáknak sikeres vizsgákat, a többieknek pedig jó szünetet, jó szurkolást! (enyhe nyúlás Knézytől)

Ui: Ja és még egy dolog, fociban én a németeknek és az oroszoknak sohasem drukkolok.

Ha esetleg valaki nem tudná, az iskolám az Erzsébet híd mellett fekszik, így van szerencsém naponta megfordulni a Ferenciek terén. (Erről talán már írtam itt is.) Eszünkbe jut a Szabad sajtó út hídra felvezető szakasza mentén az a 2 "toronyépület"? (Ha nem, tessék megnézni a képet.) Eleinte azt hittem, hogy fekete kőből épültek, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy a (valószínűleg) évszázados kosz, korom ült meg a szép köveken. Mára ez bebizonyosodott, ugyanis két hete furcsa "megtisztuláson" ment át az épület. De csak az egyik!

Ha sok időm lenne és filozofálgatós hangulatomban lennék, egy oldalt tudnék elmélkedni a műemlékvédelemről, korrózióról, de erre még én se vagyok kíváncsi. Helyette csak annyit írok: jó, hogy elkezdték végre lesuvickolni az épületeket, de azért ezt a másikkal is csinálják meg. Mert addig a baloldali torony még inkább Barad-dûrra fog emlékeztetni.

Végre kijött az általam várt utolsó tavaszi film is, sőt, most elég hamar meg is tudtam nézni. De mielőtt kivesézném a 3. részt, vessünk egy pillantást a trilógia első 2 epizódjára is!

Szóval: kisgyerekkorom óta imádom a Men in Black-filmeket. Legelőször a 2. részt láttam, és azt vagy ezerszer néztem újra; sajnos csak 10 év után jöttem rá, hogy színvonalban fényévekkel elmarad az 1. résztől. (Ahogy arra is csak most, hogy a női főszereplőt nem Halle Berry, hanem Rosario Dawson alakította. Tudom, vak vagyok.) Szóval egy kissrácnak nagyon bejöhet ez a világ, bár az űrlények egy kicsit ijesztőnek hatottak annyi idősen.

Meg kell, hogy mondjam, én a 3. résztől nagyon tartottam. Először is olyan történetet írtak a filmhez, amiben Tommy Lee Jones alig szerepel; lehet, hogy az idős színész sejtett valamit és ezért vállalt csak kis szerepet. Aztán ez a cikk végleg elbizonytalanított.

De szerencsére kellemesen csalódtam.

Már a nyitó jelenetek is nagyon lekötöttek. Aztán ott volt az... egyik sötét zsaru temetése, ahol K és O ügynök is beszédet mondott, vagy a szokásos "híres emberekről kiderül, hogy űrlények" utalások is: ezeknél néhol alig bírtam figyelni, annyira röhögtem.

Szóval a poénok még mindig a helyükön vannak. A sztoriért aggódtam ugye a legjobban, de egész jól ráncba lett szedve. Na jó, igazából mégsem: volt 1-2 logikátlanság az időutazásokban, továbbá a film végi csavar egyszerűen egy nagy rakás hülyeség. Semmi, ismétlem, semmi nem utalt arra a fordulatra, pedig a jelentőségéhez mérten egy egész történetszál(acska) illett volna hozzá.

De legnagyobb problémám K ügynökkel volt. Nem, nem Josh Brolinnal, ő nagyon jól tudta helyettesíteni Tommy Lee Jonest, utólag végiggondolva tényleg hasonlít is rá. A gond itt a jellemének a leírásával volt: mindenki azt hangsúlyozta, hogy szegény K milyen mogorva, milyen megkeseredett, mennyire nincs humorérzéke, stb. Az első részekben K nem volt mogorva, csak pókerarca volt; ha jól emlékszem, még poénkodott is. Erre a változásra pedig szerintem sem az öregedés, sem a film által sugallt ok nem ad magyarázatot.

A végjáték izgalmas volt: a 3D itt kivételesen tényleg jól működik (amúgy nem), de ezek a látványos, "az egész háttér CGI" elemek nem a Men in Black világába illenek. Pitbull zenéje nekem sem tetszett (valószínűleg az ősi rapgyűlöletem miatt), az egyetlen jó rész benne a néhány másodperces gitárpöngetés.

A konklúzió: Ha Men in Black-rajongó vagy, bátran megnézheted a filmet, nem fogsz benne csalódni (maximum pozitívan, mint én). Szerintem egy esti/délutáni vígjátéknak is ideális, de az első 2 rész ismerete nélkül sajnos nem sok mindent fogsz érteni belőle. Ugyanakkor ha nem érdekel ez az űrlényes téma, nem fogsz sokról lemaradni: nem ez a film lesz az Oscar-gála sztárja (az Arany Pálmát meg már kiosztották).

U.i: Ezúttal kimaradt a történetismertetés, ezért is linkelem most be a Hollywood Hírügynökség témába vágó videóját. Van benne pár érdekes gondolat a szériáról.

Túl nagy arányúnak találtam a filmes posztok arányát a blogban, szóval most egy kis témaváltás következik.

Nemsokára itt a nyár, ez pedig csak egyet jelenthet: kezdődik a sportdömping. Júniusban foci EB, július végén-augusztus elején pedig nyári olimpia. Szóval tévénézésre fel!

Namármost, azt tudni kell rólam, hogy 3. osztályos koromban nagyon nagy sportrajongó voltam. Kívülről fújtam a különböző foci VB-k helyét és győzteseit, rengeteg játékos neve ismerős volt nekem, még ha egyszer sem láttam játszani. Persze még lelkesebb lettem, amikor jött a 2006-os világbajnokság. Láttam az egyik műsorújságban egy menő VB-menetrendet, be lehetett írni a meccsek eredményét, helyszínek is ott voltak, stb. Nosza, kaptam az ötleten és én is megcsináltam a magam papirosát, A/3-as lapra, nagyjából lemásolva az eredetit. Nagyon tetszett, mert ezzel átláttam az egészet és valami hasznossal foglaltam el magamat. A korombeliek ilyenkor labirintusokat meg számítógépes játékokat rajzoltak - én VB-menetrendet.

Az ezt követő tornákra is megcsináltam az adott táblázatot, így lett kész végül a 2008-as EB-é és a 2010-es VB-é. Persze folyton tökéletesítettem a procedúrát, a legutóbbi menetrendem egész pofás lett.

Itt van az "ősminta", a 2006-os lap (tudom, semmi sem látszik belőle, de nagyobb szélességnél nem férne ki...):

Idén is szeretném megcsinálni a 2012-es Európa-bajnokság táblázatát. Most még érdekesebb lesz, mivel az utóbbi időben... khm... mondjuk úgy, hogy teljesen hidegen hagyott a sport. Jó lenne újra képben lenni a dolgokkal, pont ilyenkor szokás tudni, hogy a "Tottenham milyen jól játszott már a múlt héten". Na jó, azért az ilyen rajongást sohasem szerettem.

Szóval nemsokára nekiállok. Amúgy ajánlom mindenkinek a hasonló rajzolgatást, tényleg sokkal jobban átlátod majd az egész EB-t, és nem csak egy távoli sporteseménynek fog tűnni a messzi Kelet-Európában. És én mindig élvezem az elkészítését. :)

Már csak az olimpiára kéne kitalálni valamit...

Mostanában jött ki az Avengers a mozikba, már most bombasiker, a kritikusok "a legjobb popcornmozi"-ként aposztrofálják. Bátorkodom majd én is megnézni valamikor. Igen ám, de képregényhőseinknek előzményfilmek is készültek korábban, én most az egyiket néztem meg, mégpedig az "Amerika kapitány: Az első bosszúálló"-t.

Ez a film - meglepő módon - Amerika kapitányról alias Steve Rogersről szól. Rogers igen vézna alkata miatt nem harcolhat a II. világháborúban, pedig neki ez minden vágya. Végül kipróbálnak rajta egy szuperkatona-szérumot, hihetetlen erős lesz, harcolni kezd, stb, stb.

Oké, a történet borzasztóan egyszerű és tele van akciófilm-klisékkel. Gyakorlatilag a trailerből is ki lehet találni a konkrét cselekményt. Nyilván egy képregényfilmtől nem kell egetrengető fordulatokra várni... de én azért jobbra számítottam. A bevezető képsorok például nagyon biztatóak voltak, és az utolsó 10 perc is tetszett nekem. Csak a köztes rész nem jött össze (ami mellesleg a film lényege, na mindegy).

A film elvileg a II. világháborúban játszódik, de ez egy "kicsit" át lett írva, kezdve a Hydrától a szérumon át egészen a németek szupertechnológiájáig. De ez nálam nem is volt baj, sőt, nagyon bejött ez az alternatív univerzum (amúgy nem vagyok és szerintem nem is leszek képregényrajongó).

Mivel Amerika kapitány a főhős, a filmből árad az amerikanizmus. Ezt egyrészt megértem, mégis amerikai filmről/képregényről van szó. Másrészt szerintem igazán túlléphettek volna az "USA a legjobb arc a világon" gondolaton, már rég bebizonyosodott, hogy ez nem igaz.

Sajnos az alkotás verbális része nem nagyon sikerült jóra. A párbeszédek néhol igen irreálisak, és a magyar szinkron erre csak rátesz egy lapáttal: a német akcentus nagyon röhejesen hangzott. (Kedvencem a "Kudarcot fallunk!" mondat.) Ugyanakkor jó poénok is voltak a filmben.

A főszereplő nem hagyott bennem mély nyomot, a mellékszereplők annál inkább. Hugo Weaving hátborzongatóvá tette a Vörös Koponya figuráját, a segítőtársát alakító Toby Jonesnak pedig nagyon pszichopata feje van (ez már a Doctor Who-ban is feltűnt). Tommy Lee Jonest meg Stanley Tuccit pedig nem is tudom, mennyi pénzzel lehetett belerángatni a szerepeikbe.

A filmzenét nagyon sajnáltam, tökéletesen jellegtelen volt, mintha egy amerikai indulót hallgattam volna végtelenített szalagon. De ha már itt tartunk, a "végefőcím" azért nagyon lazán néz ki:

Szóval: Csalódtam a filmben, azt hittem, jobb lesz. Semmiről sem maradsz le, ha nem nézed meg, klisétenger az egész, Amerika-imádattal és akcentusos Hugo Weavinggel. Képregény- és Avengers-fanoknak hiába javasolnám a megnézését - úgyis ezerszer látták már.

Remélem, hogy azért az Avengers nem lesz ilyen.

 Előző bejegyzésemben már felemlegettem Beethoven 7. szimfóniáját egy zárójel erejéig. Nos ez nem volt véletlen: A király beszéde megnézése után összeszedtem magamban, hogy hány alkalommal hallottam már eme muzsikát aláfestő zeneként. Egy pár  perces opuszhoz képest meglepően sok filmben szerepelt már. Alapjában véve zseniális mű, lássuk, hogyan hangzik a filmekben! (a sorrend időrendi és nem minőségbeli, csak hogy megmaradjon a pártatlanság látszata)

1. Halhatatlan kedves (Immortal Beloved), 1994

Talán ennek a miértjét kell a legkevésbé magyarázni, ugyanis a film Ludwig van Beethoven életéről szól. A produkció húzóneve és egyben a főszereplő Gary Oldman, aki már nem tudom, hányadik fajta szerepben tűnik fel a vásznon. És sajnos ezek után is a többség csupán a Harry Potterből ismerte meg igazán (még én is... tudom, már megyek is felakasztani magam). Visszatérve a jelenetre, megvan benne a megfelelő drámai töltet (enélkül igen nehéz lenne), szép, jó, satöbbi. Túl sokat nem tudok róla mondani. Minimális spoiler-veszély, de a fordulatot az életrajzból is ki lehet bogarászni.

2. Zuhanás (The Fall), 2006

Érdekes alkotás, a némafilmek hőskorában játszódik, egy sebesült kaszkadőr és egy kislány kapcsolatát meséli el. Sajnos régen láttam, úgyhogy nem tudok mélyreszántó kritikát írni róla... de ha szereted az akciómentes, fejben-eldőlős sztorikat, akkor nagyon fog tetszeni. Beethoven zenéje a nyitó- és zárójelenetben is előjön, most az előbbit láthatjátok. Fekete-fehér, belassított képek, hangtalan kiáltások; hangulatos, az biztos, még ha nem is történik sokminden.

3. Képlet (Knowing), 2009

Szégyen és gyalázat, de én filmben itt találkoztam először a szimfóniával. Kicsit paradoxon a jelenet, a zűrzavaros külvilág összeomlóban, eközben szól a (viszonylag) nyugodt zene, Nicolas Cage pedig kiábrándultnak szánt arckifejezéssel szemléli az egészet. Mégis, nekem a jelenet bejött (bár szerintem a külvilág zajainak nem kellett volna hallatszania), a filmet azonban nem ajánlanám megnézésre. A videó ERŐSEN SPOILERES (most eltekintünk attól a ténytől, hogy az előbb árultam el egy részét), ha már láttad/úgysem néznéd meg a filmet, akkor kattints ide.

4. A király beszéde (The King's Speech), 2011 

Ez a leghíresebb részlet, köszönhetően a díjesőnek, amit a film kapott. A muzsika György király sorsdöntő beszéde idején csendül fel, és jóllehet mindenki tisztában van a végkifejlettel (VI. György nem dadogós királyként híresült el), egy jól megszerkesztett jelentet kapunk, ahol a zenétől a tarkódat is kirázza a hideg. Meg kell hogy mondjam, ez a részlet tetszett a legjobban, a Zuhanásé pedig egy hajszálnyival van mögötte (hopp, oda a pártatlanság).

(Ja amúgy belehallgattam A király beszédébe magyarul, egész jó lett a szinkron. De még mindig eredeti nyelven tessék nézni.)

Én úgy érzem, ez a darab most elég felkapott lett, ami nem feltétlenül baj, amíg jó jelenetek készülnek vele. Csak ne vigyék túlzásba, mert akkor... nagyon meg fogjuk unni Beethoven 7. szimfóniájának 2. tételét.