Szeretek a buszon zenét hallgatni. Egyrészt valami változatosságot csempész az amúgy dögunalmas útba (hetente ötször megtenni ugyanazt a szakaszt ugyanazzal a busszal egy idő után már nem annyira élvezetes); másrészt pedig valahogy kiszakadok a megszokott ritmusból. Most nem akarok a lelkem mélységeibe alászállva filozofálni, de zenehallgatás közben valahogy kívülről tudom szemlélni a környezetemet (és magamat is). Hirtelen észreveszem, hogy mennyi minden dolog történik körülöttem, ami egyébként tisztelettudó városlakó módjára nem tűnt volna fel. És ilyenkor természetesen minden egyes rezdülés "pont" a zene ütemére történik, mintha így lett volna előre megírva.
Persze ezzel most nem én találtam fel a spanyolviaszt, valószínűleg a legtöbb kortársam ugyanígy van a dologgal. Nem is tudom, miért írtam le, talán azért, mert néha nem árt leszögezni a leginkább magától értetődő szokást is.
Amúgy a belinkelt muzsika az utóbbi időben szívem csücske lett: szinte minden nap meghallgatom, és mindig "újat mond nekem". De tényleg, lehetek akármilyen hangulatban: szomorú, vidám, csalódott vagy éppen közömbös; ebbe a számba akkor is maximálisan bele tudom élni magam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.