Néhány napja néztem meg "Az ember gyermeke" című filmet és... gyakorlatilag végig a kanapéhoz szögezett, olyan nagy hatást gyakorolt rám. Ezek után muszáj egy posztot írnom róla. [Enyhe spoilerveszély, a kényesebb információkat azért hagytam benn, mert egyébként nem lenne értelmezhető a bejegyzés.]
A történet 2027-ben játszódik Nagy-Britanniában, amikor is megmagyarázhatatlan módon már 18 éve nem született egy gyermek sem a Földön. Az iskolák bezártak, a felnőtt társadalom meg kénytelen tudomásul venni, hogy alig 100 év múlva kihal az emberiség. Mindeközben a brit kormány megelégeli a bevándorlók tömeges jelenlétét és gettókba kezdi gyűjteni őket. Theo, a cinikus irodai alkalmazott közömbösen tengeti napjait, míg végül találkozik az ellenállók csoportjával, akik megbízzák egy bevándorló, Kee kimenekítésével. A lány azonban különleges: gyermeket vár és ezáltal egy új reményt is jelenthet az emberek számára.
A következőkben csak a film disztopikus világképéről fogok beszélni, mert rengeteg témát vetett fel nálam.
A legtöbb fiktív világban játszódó filmmel az a problémám, hogy bár maga az alapötlet zseniális és újszerű, a cselekmény már nem aknázza ki a lehetőségeket és egy sablonos kalandsztorivá silányul. "Az ember gyermeké"-vel szerencsére nem ez a helyzet: a történet kitűnően mutatja be a film világát, de eközben nem veszti el az önálló jelentőségét sem.
Ezt a részletesen bemutatott világot pedig sokféleképpen lehet értelmezni.
Talán a legszembetűnőbb a Jézus Krisztus-párhuzam: adott egy velejéig romlott társadalom, aminek megtisztulását egy születendő gyermek fogja elhozni. Erről még a filmben is lehangzik egy poén (a viccelődés egyébként igencsak ritka benne): Theo megkérdezi Kee-t, hogy ki a gyermek apja, mire Kee válaszol, hogy ő igazából még szűz. Theo és a néző már elképedne ezen a csodás egybeesésen, de a lány gyorsan hozzáteszi, hogy csak viccelt.
A filmből még erősen kiolvasható a mai társadalom kritikája is. Az, ahogy a filmbeli emberiség mennyire sóvárog a gyermekekért, eszünkbe juttatja, hogy manapság mennyi abortuszt végeznek el szerte a világon - és nem csak indokolt esetben. A film elején a londoni lakókon keresztül megláthatjuk, mennyire magába forduló és közömbös is a társadalom (amiről már keseregtem egy, sőt két bejegyzésben is). És ezekből már kitalálható, hogy a társadalom gondjai nem (csak) a meddőségből következnek, hanem valami másból is - amire egyébként a film is utal.
Számomra azonban még egy dologról is szólt a film: az emberi gonoszságról. A film egyik szereplője sem szent, egyiküknek sem bújnék szívesen a bőrébe. Ha valaki véletlenül segít a másik emberen, azt is érdekből teszi. A két ellenséges tábor (kormány kontra az ellenállási mozgalom) sem túl rokonszenves: míg előbbi úgy deportálja a bevándorlókat, mint ahogy régen a nácik a zsidókat; addig az utóbbit sem alaptalanul nevezik terrorista csoportnak a híradások: brutális eszközök, félreértelmezett szabadságtudat és anarchikus törekvések jellemzőek rá.
Mégis, ebből a rengeteg gonoszságból, önzésből a végén valami dicső és felemelő dolog kerekedik ki. És hívő katolikusként számomra adott a válasz: Isten kegyelme. Csak Isten képes arra, hogy ennek a megvetendő, bűnös világnak a legnagyobb ajándékot, az emberi életet adja.
[Ateisták, kíméljetek!]
A zenéről: a fenti King Crimson szám a filmben is szerepel, a most következő pedig ugyan nem, de hangulatában remekül illik az alkotáshoz:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.